Olvasgatom Márai Sándor Mágia című novelláskötetét. Próbálom nem felfalni, mint oly sokszor előfordul velem bizonyos könyveknél, amik nagyon tetszenek. Aztán persze mindig arra jövök rá, hogy az ilyen behabzsolás esetén nem emlékszem a részletekre, vagy épp az egészet hamar elfelejtem. Ez nem azért tetszik, mint más könyvek, amiket általában olvasni szoktam. Ezt azért szeretem, amiért a Márai műveket szeretni szokás: olyan “márais”. Semmi happy end és illúzió, még a romantika is szomorú. Máraira mindig azt mondják, hogy realista, szerintem meg depressziós. Mégis olyan szép a stílusa. És ez a kötet tele van ars poetikus írásokkal. Tegnap a Tenger és az Ilonka című novellákat olvastam. Ez utóbbi nagyon megérintett és azóta is többször eszembe jut.
Egy idős férfi agylágyulást kap, haldoklik. A felesége és az orvos az ágyánál vannak. A férfi már nem tud beszélni, de egy szó azért elhagyja a száját: Ilonka. Majd hamarosan meghal. Aztán feszült, lázas keresés, kutatás a házban, a férfi holmijai, ismerősei között. Sejteni ugyan lehet, de csak később kerül kimondásra: az özvegyet Arankának hívják. Élete végéig kutat, hátha ki tudja deríteni, ki volt ez az Ilonka, akinek a neve az utolsó szó volt, amit férje ki tudott ejteni, mielőtt visszaadta lelkét a teremtőjének. Szorítunk neki, hogy megtalálja. Sajnos nem így történik. Megbetegszik, ugyanazt az orvost hívja, aki anno a férje halálos ágyánál volt ott, aki hallotta az utolsó szót. Aranka meghal a vágyott tudás megszerzése nélkül, az orvosban viszont szikrára gyúl a kíváncsiság.
Milyen szemétségnek érezzük ezt az élettől. Egyrészt a férfi, aki egész életében Arankával élt, de Ilonkára gondolt még élete utolsó pillanatában is. Másrészt szánni való az özvegy, mert szörnyű érzés lehet rádöbbenni, hogy a férje valószínűleg egész életében mást szeretett még akkor is, ha vele élte le az életét. A helyében akarnám-e tudni, ki Ilonka? Én biztosan. Jobb-e, hogy nem derült ki? Részben igen, részben nem. Igen, mert lehet, hogy fájdalmas lett volna szembesülni az információval és nem, mert a tudás biztonság és az ember – főleg ha nő – nem bírja a bizonytalanságot. És mit érzhetett ez az ismeretlen Ilonka? Vajon ő is így szerette a férfit, csak nem élhetett vele? Ő is rá gondolt? Vagy ez egy viszonzatlan szerelem volt? Márai sok kérdést hagy hátra az olvasónak. Sok gondolkodnivalót. Hány ilyen élet lehet… Szomorú.
Kultúraterápia 